Az idei második negyedévben Szlovákia gazdasága 0,9 százalékkal nőtt,  az eurozóna másfél év után végre kilábalt a recesszióból. Magyarországon a hosszan tartó recessziót követően az idei második félév végre gazdasági növekedéssel zárult. Korunk gazdaságpolitikája abszolút  fétisét a gazdasági növekedés jelenti. Ha valamely országban a gazdaság recesszióba csúszik, hihetetlen mértékű tragédiáról beszélnek,  egy kis túlzással világvége hangulat uralkodik el az országban. Pedig Japán az élő példája annak, hogy tíz-tizenkét éve gazdaságuk nem növekszik, ennek ellenére köszönik szépen, jól megvannak. Nyugdíjas turistáik ezrével látogatják a világ legszebb tájait, műemlékeit. A mediterrán országokhoz hasonlóan Szlovákiában is a figyelem egyre inkább az államadósságra öszpontosul (a gazdasági növekedés mellett), mert riasztó méreteket ölt növekedésének üteme.  Annak ellenére élünk a gazdasági növekedés mindenhatóságában, hogy végső soron precízen, korrektül ki sem tudják számítani a gazdaság növekedés (csökkenés) mértékét. Nem is beszélve arról, hogy a gazdaság alakulását egyre inkább biológiai jellegű, szubjektív emberi tényezők halmaza alakítja a leginkább.  Érzések, megérzések, félelmek ill. optimizmus vagy egyenesen hedonizmus.  Más perspektívából tekintve, vannak olyan szaktekintélyek, akik a következőt állítják: ötödik éve semmiféle válsággal nem küzdünk, a mai állapotunk normális. Ellenben nem normális, természetellenes volt a tetemes gazdasági növekedés 2002 – 2008 között. A jót könnyű volt megszokni.

            A következőkben néhány utalást teszek arra, vajon miért is lehetetlen precízen bemérni, kiszámítani  a gazdaság alakulását, e tekintetben miért kapálózunk a sűrű ködben. Nézzük meg először az egészet elméleti oldalról. Nagy vonalakban a hazai összermék (ezen keresztül mérik a gazdaság alakulását) a gazdaságilag aktív szlovákiai szereplők forgalmának, árbevételének az éves összege. Samuelson közgazdasági „bibliájában” leírt definíciót, képletet szemlélve rogtön szembe ötlik az első dilemmánk: vajon a hazai össztermék négy összetevője közé kívánkoznak-e a közpénzek, az államapparátus kiadásai? Filozófiai értelemben persze, az összetevő előjeléről lehetne vitatkozni. Hozzá kellen adni, avagy elvenni a hazai össztermékből? Másik, általános ellentmondás: képzeljünk el három, A,B,C vállalkozót vagy vállalatot. Az A vállakozó legyártja a kapcsolók százezreit, millióit. A kapcsolók egy része a B vállalkozóhoz vándorol, aki kapcsolószekrényeket gyárt. Végül pedig a C szlovákiai gépkocsigyárba kerül a kapcsolószekrények egy része. A nemzeti össztermék kiszámításánál mindhárom esetben a vállalkozók, vállalatok forgalma növelte meg a hazai összterméket. Vagyis a konkrét kapcsoló (A vállalkozó terméke) háromszor növelte meg a maga szerény összegével a hazai összterméket. Mert ugyanaz a példány (darab) mindhárom vállalkozó forgalmát gyarapította, mivel a B és a C vállalat forgalma növelte meg a hazai összterméket,  kiszámításánál bejövő költségként nem vonták le a kapcsolók árát. Mi lenne, ha folyamatosan hat lépcsőn jutna el az autógyárba?  A mai módszertan alapján hatszor növelné meg a hazai összterméket. Tessék elképzelni, hogy nemcsak filléres, kis kapcsolókkal történik mindez. Komolyabb, drágább tételekkel is ugyanez a helyzet. Pl. a gépkocsikat , berendezéseket számos alkatrészből állítják össze számos beszállítótól, az élelmiszereket is több összetevőből állítják elő. Erről szól a gazdaság. Azok az országok járnak jól, ahol a végtermék (pl. gépkocsik) beszállító háttériparának jelentős része ugyanabban az országban található.  A munkahelyteremtés mellett tehát a hazai össztermék növelését is biztosítják, mivel az általuk legyártott alkatrész többszörösen hozzájárul az össztermék gyarapításához. Magyarországon ezt megértették, ezért is szorgalmazzák a gépkocsigyártók hazai háttériparának kiterjesztését, bővítését. Akár legiszlatív eszközökkel. Szlovákiában azonban eddig ilyen törekvésről nem hallottunk.

            Következzen a gyakorlati oldal.  A minap felhívott egyik kedves ismerősöm, fuvarozási vállalkozó, aki kollégám az MKP gazdasági tanácsában. Arról számolt be, hogy az utóbbi időben érthetetlen módon zajlik a logisztika egy része. Történetesen az egyik hazai nagyraktárból átfuvarozzák a másik nagyraktárba az építőanyagot, tartós élelmiszert, gabonát vagy papírt, majd néhány hét elteltével visszaszállítják az eredeti nagyraktárba. Van úgy, hogy elszállítják külföldi nagyraktárba, majd onnan vissza. A számlázás persze zajlik, vagyis az áru papíron is meg ténylegesen is bejárja a több száz kilométeres utat. Joggal kérdezhetnék, mi értelme van mindennek?  Zalik az üzlet. Ja, és ne feldjük el, általa növekszik a hazai össztermék!!!    Ugye emlékszünk még arra, amikor a teherfuvarozó vasúttársaság teherszerelvényeket futtatott üresen az ország egyik szegletéből a másikba, hogy teljesítménynövekedést mutasson ki? Ez a trükk úgy tűnik, nem merült feledésbe, csupán továbbfejlesztették, szofisztikálták.

            Ezek után még valaki komolyan veszi az amorf, megfoghatatlan gazdasági mutatót, a hazai össztermék értékét?  Már túlhaladott kiszámításának a módszertana. Ráadásul a gazdasági növekedés értéke ma olyannyira mindenható, hogy országokat marasztalnak el miatta, kormányokat renget meg, választásokat dönthet el ilyen vagy olyan irányú tendenciája. Pedig, amint olvashatták, mindez csupán játék a számokkal. Mi van mögöttük, mit rejt a valóság, az egyre kevésbé számít.  Felmerül a kérdés, vajon jó úton járunk?